A buszról minden más

uhogott az eső. Bár nem dörgött az ég, s nem hasították félbe a szürke égboltot a cikázó villámok, embertelenül esett. Épp eszű ember nem mozdult ki a lakásából.

Egy lányka ült a buszon, nagy télikabátban. A busz ablakain keresztül figyelte a zord időt. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és leszállt a következő megállónál. ,,A busz lassan halad. Megyek mellette, aztán mikor dugóba kerül, én beelőzöm, és elérem a HÉV-emet.”

Futni kezdett. De a busz egy pillanat alatt lehagyta. A sapkája alá befújt a szél, lila kabátja majdnem fekete volt már a sok esőcsepptől. Aztán egyszer csak teljesen kifulladt. Sima, lassú sétára váltott. Aztán minden erejét összeszedve, újra futásnak eredt. A szemét alig bírta nyitva tartani, de azért mégiscsak látott egy-két zsákutcát, meg néhány öreg nénit, akik esernyővel a kezükben ballagtak a kihalt utcán. Bezzeg neki nem volt esernyője! Volt ám neki, de aznap otthon hagyta. Így szaladt, és szaladt. A busz már rég megállt, de a HÉV még nem jött. Idegesítő volt látnia, hogy a busz gond nélkül áthalad a szabadot jelző lámpán, s nem álltja meg a „lány HÉV-e”. Azé a lányé, aki leszállt a buszról, csak hogy ne kelljen egy csomót várnia az épp lekésett HÉV-re, miközben ázik a megállóban.

A lány futott, szaladt, rohant a megállóhoz. Nem kellett kanyarognia, az út a buszmegállótól egyenesen vezetett a HÉVéig. Végig látta, hogy a HÉV még nem ment el. Mire odaért, még mindig nem jött. Aztán megkérdezett egy fiút, hogy elment e már a HÉV. Az azt válaszolta, hogy körülbelül egy perce.

„A buszról minden más. A busz lassabbnak tűnik, a táv pedig rövidebbnek. A egyetlen időjárás pedig épp, hogy szemerkélő esőnek.” Gondolta lány, majd csalódottan várta a következő HÉV-et...